A más szája
Számból friss-avítt szavak peregnek
mint elszakadt nyakláncról
földre koppanó gyöngyök
Öregúr beszél bennem akinek
hangja szakadt balesetkor
Elfúló özvegy dadogó kisfiú
becsapott asszony megcsalt kamasz
való sötétre ébredő gyerek sírása ez
a múló álmok gyötrő távola
lábavesztett emléke futásról
élet kalandja el-nem-nyert győzelem
Kakukk-kitúrta verébfióka fészke markom
vakok varázsgömbje szemem
Amivé válnom kell ímé az vagyok
szenilis aggszínész súgója
felépített sírok felett szónokló
eszkimó népvezér
Magány
Csillog a fűben két szemem
A hersenő kasza az este
idegszálaimról mint a perjét
sötétzöld száráról lenyeste
Egyedül állok csonka fa
rezgő levelű kezeim ágak
Korhad a testem Kirügyeztek
ujjaim végén a körömágyak
Az érthet engem meg aki
élt már ily ostoba-elsodortan
Vergődött s megfulladt csendben
akár ha részeg darázs a borban
Kérdés rólam
Ki alszik ott ahol én nem vagyok
hófényű oszlopok között ki jár
gerezna lesz a bőröm azt hiszem
sorstalan emléktelen tanár
Suhanva fénylő gépkocsik között
kerekek alól muzsikál a sár
Dünnyög a föld haragodva kérdi
hófényű oszlopok között ki jár
Kivé leszek ha egyszer elfogyok
e gazdag élet pultjáról s ha már
úgy néz utánam drága sok szerettem
mint ki oszlopok hó fényére vár
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Szent Lajos király úr szigetén
két lábon járnak a halak
hajnalig míg a köd leszáll
hogy azon át a Szajna
vizébe visszaússzanak
Szent Lajos király még gyermek
a fénylő házfalon csücsül
A pénze falevél a gondja semmi
meleg napfényben dudorászik
és sütkérezik egyedül
Szent Lajos király csontja mész lett
házakban fákban ott remeg
minden atomja Körbeússzák
tétova mosolyát együgyű halak
néma halak mint szigetek
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Követnél engem vízalatti
városaimba izzadtságszagú vagonokban
szemfacsaró cigarettafüst-ködön át
Tengeri csillagok ezrei néznek
s a homokban lábnyomok ragyognak
- fogoly maradt bennük a buborék -
Eljönnél-e utánam gazdagok
pazarló estélyeire csillárokon
himbálódzni koccintani üres
poharakkal üres társalgás közepette
Márványpadlón cigarettacsikkek
másznak ijedten míg emelkedünk
- mi tréfás ötlet! az egek felé! -
Jönnél eljönnél-e mondd csöndes
sivatagomba hol mozdulatlan
élek csörgőkígyók között s szétfagyott
fogaimon csikorog a felkavart homok
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Szerelmemnek
Amerre nézek rámvillan a nap
Hajlik hajad ahogy a szél szalad
belebújik és kikacag közűle
s a szálak szállnak szerteszéjjel
átsüt rajtuk a fény és a belőled
áradó jóillatú meleg arcomhoz simul
Fogd a kezem hogy el ne essek
Öleld át derekam mert részeg vagyok
ahogy arcodba nézek
Ó maradj maradj velem
folyók fodrában hegy havában
és e csillogásban
add hogy meglássam szemed
Reményünk
Mit vártatok hisz csak az következett
be aminek el kellett jönni
Úgy mázolódtunk szét az idő kemény falán
akár az elfestékesülő krétaporos víz
fehéredik repedezett-zöld iskolatáblán
Papírrá váltunk Felhalmozott iratanyag
feldolgozandó történelmünk lusta
irodisták kezében Nem tehetünk semmit
Semmit
Hacsak azt nem hogy mint e lapok
pengévé élesülve hasítjuk vágjuk
a hozzánk érők kezét Zsenge
fűszálak jövendő cellulózai kiáltsatok
bátran a fűnyírógép suhogó kése felé
hogy kinőttök újra hogyha kell s előbb-utóbb
törvényszerűen elcsorbul a vas
Vallomás-kazal
I.
mondd csak mi égesse a köveket
hogy folyjanak cseppekre szétoszolva
mi nyelje el az éjszaka fényeit mint
fekete kabát a meleget
ha nem vagy
belém vág felmarja szivárványhártyám
mint lúg a félelem
hogy nem látlak többé
és nem érthetem
miért úgy nő hajad hogy ráomlik karomra
mi lesz ha nem leszek
mi lesz ha nem leszel
egymásnak feszített tenyerekkel
szorítsd szorítsd az ujjaim
karmolj belém hogy fájjon
üss míg zihálsz bele
mert ütetlen lenni magányosabb mint felébredni hideg sötét szobámban
II.
Megragadtalak úgy fogtam melleid
mint aki feltétlen örömöt remél
Úgy néztelek mint aki
megsebződött a meztelenségtől
s most gyógyul benne a szégyen
Tested elhomályosult a délutáni fényben
s én megrettentem eltűnsz mint
előhívatlan film avatatlan kezemben
Cirógatnálak látod nem lehet
mert nincs kezem mert nincs kezem
Vak vagyok már a hangom is reszel
megöregített
a szerelem
III.
Honnét indul a / pillantás és vajon / ha nem találja el / szándékolt értelmét / elsuhan-e az űrben / céltalan mint a fény?
IV.
Nyögnek a fák. Tudom.
Hallottam sírni az embert
és láttam nyomorát.
Nekem fogam csikordul és
felnyögnek a fák.
V.
Beléd nőhetek-e mint vékony gyökér
a nedves éltető talajba
Beléd épülhetek-e mint a méreg
a töredező hajba
Lehetek-e még te s húsodat
érinthetem-e mint magamét
S te rághatsz-e még fogaimmal
és fáj-e nékem a tiéd
Szerelmed megbolondít
akár a fájdalom
S hiányodat mint kedves
halottét fájlalom
VI.
én verset álmodok ha meglegyint a láz
és téged szólongatlak ébrenléteimben
nem vagyok bolond csak őrülten szeretlek
ha elszaladsz és százezer szigetre tőlem
otthonra lelsz egy apró kék szobában
megöl a fájdalom
hisz féltékeny vagyok
akár a mélység rendületlenül
rántom magamhoz emlékképeim
önző sötétség igen ez vagyok
elemésztem aki megszeret
s csak téged táncoltatna fenn erőm
a szakadék felett
VII.
ahol a zuhanás
ott van a szédülés
ahol a szédülés
ott van a bódulat
ahol a bódulat
ott az öröm te vagy szerelmem
elfogy a szó a toll
beszárad mint a kút
már nem tudok
beszélni hozzád
ajtók vannak közöttünk
sikoltanék
hogy el ne hagyj
Hommage à Olga Havlová
December vége éjfél után
amikor sörtől elbódultan
a Moldva partján rám találnak
a csodálkozó fehér hattyúk
Feltündöklik egy pillanatra
egy csillag én lámpának hiszem
de ki sem mondom ezt magamban
mint emlékvarázs tán túlélhet így
Hallom a város zaját míg szédelegve
keresek kapaszkodót kezemnek
röstelleném ha összeesnék
s egyszerre csak becsuknak egy ablakot
A koppanó zsalugáterek mögött
szomorú arcod mindig ott marad
s nézel nézel engem míg káprázó szemem
mint vízfestéket leoldja az eső
Panaszdal (Apámnak)
A félelem köztünk vadászgat
a biztos kezű nagy orvvadász
Akit megcéloz rögtön eltalálja
s vérével keni meg homlokát
szolgám leszel a másvilágon
A bátrak fogytán fogynak és
a megsebzettek őket kivetik
maguk közűl Jaj mint a kés
döf a gyávák szava mocska
a híg szégyen arcukra szárad
a szélben amíg kergetik
egymás érveit: a házat
is megalkuvó gerenda tartja fönt
S majd odalökik Nem-Rebbenő-Szeműt
az ösvényre hol gyilkolva jár
titokzatos árnyakon lopódzva
biztos kezű
a rettegett vadász
Minden járatlan utunk
Minden járatlan utunk
titok marad,
képzetek, lehetőségek
végtelen labirintusa
S minden sarok amelyen
benéztünk de el
nem indultunk
mert tudtuk nincs idő a szaladásra sem
szomorú poros és elhagyott
nélkülünk
Csak magányos ődöngéseink
maradnak valóságnak
hogy néhány percet igen
ott is éltünk
a nyitott kapualjak
rothadásszagot párolgó
forró piacok
nem evilágra tekintő
parki fák között
Nekünk nem zárulnak le
színpadiasan
ajtók utcák országutak
Csak éppen elfelejtjük
előbb nevét azután
lassan a
drága élményt is és csak a
hivatalból köteles szavakat
jegyzi meg elménk
Járatlan utaink titkok maradnak
s a forró aszfalt
cipőnk nyomát sem sokáig fogja
Málló meleg valahol pereg a vakolat
ócska ablakokban
valakik könyökölnek
s a hangzavar egy pillanatra megszűnik
Világ-utcáin-elejtett-fillér-életünk
emlékét végül is
sehol semmikor
senki sem őrzi meg
