A fájdalom enyém
Szemeimet belepte már a dér
Pénzzé teszem fájdalmamat
Kiárusítom elfogyó emlékeim
Tanúit bajtárs-tárgyakat
Padláson korhadó porlepte gereben
Kettétört sulyok madarak
Verdeső szárnya járművek alatt
Tanítsatok meg csendesen
Szenvedni s értetek sikoltva
Fehér papírra köpni majd
Félelmeim mint fogaim közé
Tévedt ártatlan bogarat
Hová repűlök testemből kibújva
Emelkedem magasba szűntelen
Felülről látva megfakult szivem
Mint kórházi ágyon dermedő beteg
Szemeimet belepte már a dér
Elhagyott utakon lépdkedek
elvadult kertek száradt fái közt
A fájdalom enyém Leírhatom
S ugyan ki érti meg
Louis XVI: Testament
Rút béka ült szívemre tegnap éjjel
Felém kacsázó rákok hada jött
Siszegve folyt sok kígyó szerteszéjjel
S hollók repültek szemhéjam mögött
Hiszen tudom hogy elmúlik ez álom
És vele együtt múlok én is el
De jeltelenség ne legyen halálom
Legyek medál mit gyermekem visel
Haragvó álmok jöttek bosszút állni
Jelnek maradni vágyó gőgömért
Mint csürhe jöttek orvul felzabálni
Kezemből mi kezedbe belefért
Szívem legyen hát mélyen eltemetve
Melled mögé s talán ha ott dobog
Az álmok réme kint marad remegve
S a Grève-téren peregnek a dobok
Mi az igazság
Mi a halálos egy virágszirom
Lehulló röptében A fényes
Csizmaszáron pergő csepp vizen
Mi a félelmetes a csöndes
Elfáradásban Csikorgó tengelyek
Felizzó elgyengült lázadásában
Mi a rejtelmes a holtan
Fekvő ruhátlan test idomában
S az elsuhanó utas tekintetében
Mi a szánandó a kényszerűlt
Ajándékban Gyámoltalan kezek
Erőszakában A ködös éjszakában
Cuppog a csendesenmúló idő
Órája az eső talpam alatt
Míg elforog a föld Az inga
én vagyok Hozzám képest
mozog a nagyvilág S a látóhatár
mögött megsejtem én a mély valót
mint nevető arcokon a bánat
változatlanul megőrződő nyomát
a szemnek ráncain
Eszközként élni
Akár az orvos tűje döf belém a kérdés
Nem tudom miért fáj nekem
Ismeretlen tájak népei
Építette házak elomló nyoma
Mért álmodom tovább nemlétező
Családfők vágyait virágzó almafáról
Fel nem nőtt gyermek fejében megfordult
Gondolat halálról mért gyötör
Látom kancák szemében a csikó
Elválasztásának gyötrő bánatát
Alattam hömpölygő folyót látok mint
Vetített filmen elfolyó mesét a sok
Emberhalált a csöndes áradást
Örvendő halak rebbenéseit
Hosszúra nyúlt fűszálak szűrte vízben
S a gáton túli fűzfák szomjait
Nekem megadatott megérezni
Kutyák gazda után sóvárgó szívét
S a fészekaljat védő kotlós ösztönét
S a sólyomét ki fiát repteti
Hisz én vagyok a víz mely mint eső
Zuhog magasból sötét réteken
Felhős ég alatt Hisz ebből épülök
Fel én is lám kétharmad magamig
És én vagyok a bánat jószágok szívén
Régi halottak síremlékein szalag
Élettelen tárgyaknak őrzőjéül hívattam
Csupasz tenyérrel védni méltóságukat
Védem magam s a bennem-általam
Felépült szép világot csöndes lényeket
Érzem a szélsodort homokszemek
Szédülését Elmúlt kenyér ízét
Hallom a sóhajt temetők falán
S mint ki üres színházterembe lép
Reszketek Fülelve hallgatok
Hallom-e majd a most élők szavát
Ez a nap
Ez a nap kihullt Zörög a rosta
Arcomra lassan leülepedett
Akár szállongó por a borosta
S vénember padra: rám telepedett
a gond.
Ülök: kisgyermek vizes homokban
Egyedül vagyok sekély magányban
Arcomon a láz rózsája ott van
S mért is volna jó meleg az ágyban
ó mondd?
Még úgy remélem nem vagyok bolond
Gépek monoton zöreje kísér
Szerelmes hangod bárhol utolér
s leront.
Tavasznak nézte...
Tavasznak nézte szívem az árva
Ez enyhe telet s hol élt bezárva
Bimbóját napra kihozta szirmát
Harmatcsepp fedte mint könny ha sírnád
Az olvadt sárban úgy vert gyökeret
Mintha tudná hogy ami megered
Az elfagy egy nap ha hideg leli
S gyümölcsét is csak hullni érleli
Fagy csikordult mint kő az üvegen
Megdermedtek a felhők az egen
Tavasznak nézte ez enyhe telet
Szánalmas szívem és halottja lett
A nyomorék
Átszőtte testedet edzett acél
Sodronya késként vágja húsodat
Fejeden át- meg átsüvít a szél
Te magad lőttél rá vérző lyukat
Tenyésztettél magadban állatot
Már többen vannak bened mint hiszed
Belőled élnek és te átadod
Nekik agyad s aztán talán szived
Tested kihűl és két csontsoványra
Aszott karodból elfogy az erő
Kelni kéne? Rászorulsz a lányra
Ki felemel s gondozni bír Merő
Szégyen az ágyad Gyengeségedet
Jobban restelled mint a bűneid
Óvod őket mint feleségedet
De ágyban fekszel s ez megszégyenít
Szeretni kell Mondod hát soványan
Átlőtt fejjel kórházi ágyadon
Azokat is akik mindahányan
Keresztfákat vitetnek hátadon
Nyolc bekezdés az életről
Az élet: mondat,
felkiáltójellel a végén.
Az élet: kirakós játék.
Minden perce egy darab;
boldogság, ha befejezheted
és sikerült kiraknod.
Az élet: cukor,
amit lehet, hogy sohasem tudsz
végigszopogatni, mert
ráharapsz a végén.
Az élet: játék,
mint a gyermekek bújócskája;
önfeledten örülünk,a játékszabályokat
menet közben tanulva meg.
Az élet fa:
kicsírázik, szárba szökken,
sudár, hosszú törzse hajlong a szélben.
Aztán elég egy kegyetlen tél és kifagy.
Az élet: nyelv.
Mire megtanuljuk, nagy
nehézségek árán, elfelejtjük,
mit is akartunk kifejezni vele.
Az élet: felöltő.
Nyakban szorít, hónaljban szűk, rövid
a hossza. Majd tágulni kezd, lötyög
rajtunk s mire meghalunk, beföd egészen.
Az élet: mondat,
felkiáltójellel a végén!
Spiderman álma
Rőt pók vagyok a fákon lengenek
ágak közé szorított szálaim
a szálak vége néha megremeg
Ó bárcsak nőhetnének szárnyaim
elszakadhatnék e folyton ömlő
nyúlós pányvától amely én vagyok
Énbelőlem épült fel ez önző
háló melyen még harmat sem ragyog
Elrepülnék akár a zöld legyek
s a fényben utolérném álmaim
- de pók vagyok szálaim lengenek
s velem rezdülnek mind az árnyaim
Gyere már
Gyere már rabolj ki és
legyen tiéd kincseimmel együtt
szorongásom is. Az emlékezés
- nézz rám - fehérlik mindenütt
Gyermek voltam Neked adom hát
hajam selymét énekhangomat
Maradj kívül s mint ruhát
vesd le magadról arcomat
Legyen belőlem felszedett sín
melyen kisikló vonat sikít
Szaladjon örömöm s a kín
hogy felnövök bár hagyna itt
Mert én vagyok a szél kitől
meghajlik az aprócska fűszál
s romlott talaj melyből kidől
a korhadt szálfa és elkaszál
