Mert kín a várakozás...
Mert kín a várakozás
Ürességében örök a fájdalom
és a felserdülő vágy
tehetetlenség ügyetlen fia
Kit kárhozatra imígyen ítélt
mindenttudó türelem:
a be-nem-teljesülést
mint ünneplő ruhát
utódjának úgy adja tovább
hogy vele örökítse az átkos
és gyönyörű álmot
Mert varázslat a szépség
- szétfoszló felhő ködön nevelkedett -
s büntetése bizony a vágy
Egy szó
Egy szó. Egy ütés. A kérgen a
repedés szertefut
s behálózza,
mint térképet a vasútvonalak,
szívem jegét a számtalan
gyengeség-vonal.
Érzem: én önmagamba
dőltem, akár az ódon
vályogházikók.
Tetőm behorpadt: rásimul
még egy percig az alélt cserép
aztán a súlya lehúzza szép
gerince ívét
s már befelé dől az ósdi fal.
Mit gondolsz, miért nem élek
vidám, provanszál bortól részegülten?
Miért nem növesztem
tollaim, hogy elröpüljek
leander-bokraim közé?
Ó, ne hidd el amit szemed
mutat neked. Tedd inkább
mellemre szép fejed
s hallgasd, mint sustorog az alvadó vér
megfáradt ereimben:
nem lehet hazugság minden dobbanásom.
Egymásé lettünk. Hordozol magadban
mint gyermekem. Önmagam aprócska
mása benned éled
s amíg alszol, betölti
szíved
akár a méreg.
Vasvirág
Ami nekünk maradhat még
az a le-nem-fényképezhető
elillanó gyönyörűség
miben ott rezeg a lehető
Csak az a miénk mi nem a miénk
a megfoghatatlan megfogható
a mozdulatlan mely szalad felénk
miénk a sosem-volt miénk a nem-való
Ami nekünk még megmaradhat
az a hozzánk viszonyított világ
semmi és minden nyíló és rothadt
mint egy marék letépett vasvirág
Menekülési útvonal
Csöndes halott legyél / egyszer csak eléred
Hogy ne lássanak már/mások csak ha kéred
Érzéki fájdalom/mi már nem is te vagy
Nem félsz ilyenkor hisz/kikapcsol ó az agy
Barlangjaim öblén/visszhangzó értelmem
Csobbanva omlik el/a sötétben velem
Kihúnyni! Mint végső/sikoltás halhat el
Elroppanó gerinc/húrján de nem felel
Senki senki Tűnj el/mint egyén a sorban
Óvatosan lépj ne /hagyj nyomot a porban
Ki vezet engem?
Ki vezet engem?
Ki jár előttem?
Kicsavart derekú oszlop-erdőben
felpuhult aszfalt folyamán átgázolva ki int
hogy gyere?
Öntudatlan és ébren egyaránt
ezen töprengek míg megyek csak egyre
láthatatlan lábnyomokat figyelve
Úgy élek itt poshadó tengerek süppedő
városi utcák órák kifizetések
lélegzetvétel temetők kacagás
benzinbűz és hangzavar furcsa egyvelegében
mint szelíd ostoba
ki mindenből semmit sem ért
Átbújkálva felelősség gond öröm indáin
követek valakit
aki megy
Szelíd-kemény bíztatás
Én véreim
e szép hazát
e hosszú holdas
éjen át
szűvetek addig
őrzi meg
míg lábatokban
érzitek
hegyek és
völgyek hajlatát
elomló házak
padmalyát
s ha elfutott
alólatok
a sziklát
görgető patak
pihenhet már
a szív a kéz
tarisnyát tartó
váll az ész
mert mit bejár
a gazda az
sajátja csak
más senkié
Hol honn vagytok
az a tiétek
s ez országban
a guggoló
bokrocskák közt
a helyetek
ott van ahol
a hegyeket
a fák színét
anyók arcát
és a kereszt
felíratát
a korhadó
betűk között
hazává
oldja fel
hulló reménység csillaga
halvány tejúton
a felismerés
hogy nem ti tartoztok
hozzátok
tartozik a hon
Szabadnak lenni
Szabadnak lenni -
mint háromlábú róka
ki csapdából magát kirágva
üget vérnyomot hagyva hóban
- választni igen a csonkulást
Szabadnak lenni -
mint éhes fázó bujdosó ki
eloldva szalad a nagyvilágban
maga sem tudja merre
- meleg kuckóért mégsem adni fel
Szabadnak lenni -
mint özvegyasszony nyitott
ajtajú kalickájában énekes
madár remeg
- mégsem repülni el-ki
Szabadnak lenni-
valamit megtehetni
és mégsem tenni meg
Szembe az árral
Nézd hogy zuhog le a rengeteg víz
a Niagara óriás tenyeréről
Sodrába hogyha beleszippant
magával ránt a fortyogó mélybe
Hordóba talán ha bújnál
fémpántosba leszögezettbe
megőrizhetnéd fuldokló életed
de akkor is csak röpűlnél le
tehetetlenül forogva
Nincs más hátra mint hogy
reménytelen hősiességgel gyűrd
két kézzel magad alá az örvényt
De úszol
Szembe az árral
Megharcolsz ahogy illik nem adod meg magad
Ember vagy és az is akarsz maradni
nem püffedt véres húscsomó
Az élet célja e küzdés maga
suhan át agyadon
százláb zuhanás másodperce alatt
Belefulladj bár vagy éld tovább
nyomorúságos szegecselt életed utána
kategórikus imperatívuszod ez legyen barátom
Minden Tiszában Berettyóban Niagarában
Szembe az árral
Szembe az árral
Amíg még itt vagyunk
Jövünk és elmegyünk akár
a napsütéses délután
Jövünk és elmegyünk hiszen
hát minden dolgunk ez csupán
A pillanat míg itt vagyunk:
létünk Pihenni nincs idő
ma jöttünk s máris indulunk
nem vár ránk sehol frissítő
Egy villanás míg nyílik és
zárul elménk mint a blende
s szerteszét szórjuk időnket
pazaroljuk mintha lenne
Jövünk és elmegyünk akár
rákezd s eláll a zivatar
Voltunk de hogy megmaradjunk
vágyunk emlékművet akar
Jövünk és elmegyünk no hát
Ezt mérte reánk sors kezed
Fordul a nap Őrizzen hát
mindünket az emlékezet
luceat
Hogy feljött a nap már ott feküdt
tágra nyitott szemmel holtan
s a rőt rügyek a szőlőtőkén szóltak
idősb Forgó József hol van
Felnyiffant a koca éhesen
és a baromfi az ólban
értetlen verdesett szárnyával
a kedves öreg gazda hol van
De tudta ezt már odafent ki
mindig mindent tudni szokott
s gyengéd ujjakkal kifejtette
kezéből a vándorbotot
Kutyafiú a vénember mind
csatangol játssza a legényt
s a csorgó könnyű szőlővesszők
siratják holtában szegényt
- Ajánlás -
Herceg ki mindig megemlékszel
szolgáidról itt a pohár
két öreg keze szüretelte
ízes bor jó bor a kadar
aztán játsszad el tamburáján
nótáját nekünk a borért
s ha nem röstelled imádkozzál
idősebb Forgó Józsefért
