A gyertya-gyújtás
Lekapcsolom a villanyt a lakásban
Olyan erőszakos a lámpa fénye
Nem csak világít de zümmög is
pedig én csendre vágyom és sötétre
Kezemben gyufa Tapogatva
megfordítom a foszforos fejével
a doboz felé s találomra
végighúzom a dörzspapíron
Parányi szikra ugrana elő
de máris elnyeli a lobbanó
lángocska Ez majd fellobog
a vízszintesen tartott kis hasábfa
testét emésztve mérgesen
A gyufát két ujjam közé szorítva
a gyertya kis kanóca mellé helyezem
Testesedik a láng s a gyertyabél
lassan elfeketedik A gyújtó
betöltötte rendeltetését Meggörbül
kínnal hajlik anyaga hamvadón
A lángja kékül csökken szétterül
Már nincs mi égjen és az éltető
anyag a légből is elfogy körűle
De ég a gyertyaláng s midőn a
gyújtó fa lángja lobbanva kihúny
bátor új fény teríti be szobámat
és őrzi szándékom Őrzi a kis gyufa
nem hasztalan elhamvadt életét
S én nézem óvatosan lehelgetve
lélegzetem Nem gondolok most rá
milyen sötét lesz majd ha ő is elfogy
Magasságos
Milyen magas vagy Úgy nézel le rám
mint fényes úr a hű alattvalóra
Mosolyra húzódik a szájad és
Nedvesen csillan fel - felém - fogad
Ülök a sarkaimon Bámulom
hétköznapba rejtett emberarcod
melyet mosolyod felmagasztosít
Romos házak köröttünk szerteszét
burjánzó gazzal felvert udvarok
Kiszáradt fák és műveletlen föld
Aranyaimból semmi sem maradt
Érzem hogy fáj bár sehol nincs sebem
s elmaradt a szívemből a bánat
de látva itt a szétszórt életek
reményvesztett s kudarcos halmazát
émelygek mint kit rosszullét gyötör
Tebenned bízom Hunyorgó szemed
belém hályogos bizalmat vetett
amelynek megfelelni szinte nem
lehet az olyan gyengének mint én
Csak arra kérlek hogy - de mégsem Csak
egy szót - annyit sem Csak intsél nekem
Mégsem Tőled el mit sem várhatok
Tudom hogy nézel és könnyű kezed
vállamon néha megpihenteted
Milyen magas is vagy Szőnyegedről
egész alakod nem is láthatom
Te fényes úr Lábadnál hevertem
erőtlenül Most hát talpra állok
rommá lett házad megújítani
s újrajárom feledett útjaid
Alszom-e
Kialvatlanul két pohár között
Álmodtam-e hogy újra én vagyok
Sötétlő mélyek éji eszköze
helyett avagy talán fogod kezem
Alszom-e hogy mindig látni véllek
És a naplemente kendőjében
éppen úgy ahogy a napsütésben
Kinyújtott kezek érintésiben
Ha alszom is de látlak Érezem
jelenlétedet és megköszönöm
hogy vagy velem hogy éltető erő
tölti el álmom s ébrenléteim
Amélie
Megszelidít mit megszelidítesz
Amit gúnyolsz szánalmassá tesz
Testeddé válik mit magadba zársz
Rádtalál majdan amit várva vársz
Nem hagy magadra amit te elhagysz
Tovább dúdol a hang ha elhallgatsz
Csendben mosolyog mikor ülsz zordan
Megajándékoz is megraboltan
Könyv-sorsúságról kisfiamnak
Körbenőtted gyönge lelked gesztjét
Keményfa védi lényeged
Bevilágíthatod mások estjét
Ha felgyújtották életed
Porból lettél és megtérsz a porba
Keresztet rajzol rád a pap
Keményfa vagy így élsz meghajolva
Amíg a szobrász rádakad
Vetemedhetsz a múló idővel
Szú percegi be napjaid
De magjaidból majd új fa nő fel
S túlnövi kora nagyjait
Fa vagy Lehet belőled koporsó
S megfaraghatnak szoborrá
Ágasfa melyen szárad a korsó
Kád hol must változik borrá
S lehetsz könyvvé ha lesz még aki olvas
Üresen
Felkel a nap Ébren talál
Lóg rajtam tegnapi ruhám
Lóg rajtam tegnapi napom
Szememben ott a délután
Gyermekeim ébresztgetem
Megterítek az asztalon
Teszem a dolgom csendesen
S elmosogatok hasztalan
Hisz a mosatlan újranő
Akár ujjamon a köröm
Áthatol mint röntgen-sugár
Átmegy testemen az öröm
Lóg rajtam tegnapi ruhám
Lóg rajtam kinőtt életem
Szememben ott a délután
S megölelem a gyermekem
Bálvány
Bár lennék bálvány
őserdők szívében mohosló
elfeledett emlék Zárvány
Borostyánkő mélyén lélegző
szitakötő halotti maszkja
Átlépett rajtam a kor pedig
még nem vagyok ngyven éves
Csak rágom száraz kenyerem
pedig hát nem is vagyok éhes
Füstöt szívok és fújok mint a
gépek az újkor nyitányakor
Elnézem ahogy leng az inga
egy faliórán valahol
Eltűnt idők mélyében
Monsieur Proust steppelve vár
Én nézem őt Én a bálvány
Fölöttem köd-szivárvány
Hazám
A hazám az ahol születtem
ahol éltem ahol élek
ahova most is visszatérek
ahol vár apám s anyám
ahol vár a feleségem
nagylányom fiam sa kis cicám
huncut kislánykám és ahol remélem
hamarosan negyedik gyermekem
adja látnom az égi gazda
Ahol testvéreim élnek
s ahol az ő számos fiaik
Ahol barátaim zenélnek
Ahol együtt nevettem velük
Ahol őseimnek pora vár
Vissza Vár maguk közé temetve
Ahol nem leszek elfeledve
Ahol rokonom mind ki él
aki velem hazának mondja
hogy ittapályaittatér
Kisfiamnak
Csak emlék ne legyen belőled
Csak nehogy mások nappalijának
falán megfakult fénykép legyél
Csak nehogy elhibázd fiam
Kicsi fiam csak díszlet ne légy
Hímzett párna kanapék oldalán
Színes szép vacak Üveg alá
való régi tárgy ne légy soha
Öleld meg az életet fiam
mint sóvár asszonyt és légy ura
perceidnek Mint juhász
széjjelkóborló indulataid
tereld együvé Kicsi fiam csak
emlék ne légy Könnyön tört
fénysugár szemzugban remegve
